A tegnapi nap első nagy mosolya akkor érkezett meg hozzám, amikor a fenti mondat elhangzott a villamoson. Nem csak én lettem jókedvű – a villamos hirtelen mosolygó arcokkal lett tele.
A másik alkalom, amikor hangosan felnevettem, szintén a villamoshoz kapcsolódik. Diával beszélgettem az ovi után:
- Mivel jöttél értem az oviba, apukám?
- Na, szerinted mivel?
- Autóval?
- Nem.
- Gyalog?
- Nem.
- Akkor mivel?
- Mivel szoktunk az oviba menni? Nagy, sárga..
- Zsiráffal?
K hazarepült tegnap. A legmarkánsabb jele ennek az volt, hogy reggel a konyhába levánszorogva nem fogadott ott a csésze kávé, amit ő – K, mint koránkelő – majd minden reggel megfőzött. Részben nyilván önös érdekből, de ez nem jelenti azt, hogy én ne örültem volna neki.
Mindenesetre elég nagy a változás. Megint egyedül voltam este, főleg így, hogy ipm megint átaludta az itthon töltött óráim nagyobb részét – még lábadozott abból a betegségből, ami miatt én most éppen itthon ülök.
Hiányzik. K addikt lettem, kétségbevonhatatlanul. Kíváncsi vagyok, mikor látom legközelebb..
A történelemhamisítók 87. 100. éves találkozója.
A srácok már pár hete szervezgették, hogy elmenjenek hétvégén a Portsmouth – Newcastle meccsre, Portsmouth-ba. Engem annyira nem fogott meg ez a programlehetőség, és K sem rajongott úgy érte, úgyhogy mi itt maradtunk azzal az elhatározással, hogy legalább akkor a karácsonyi ajándékokat megvesszük. Persze, nem egyedül – Balázs is itt maradt hétvégére, hasonló okokból, Puski pedig csak ma, a meccs napján ment utánuk.
Hogy mindannyiunk terve dugába dőljön, péntek éjszaka durva eső jött. Konrétan én 14mm-t hallottam emlegetni a rádióban. Ez az egyébként nem elhanyagolható mennyiségű víz – a saját jó szokásához híven – elindult a mélyebben fekvő pontok felé, hogy ott hatalmas tócsákat formázzon. Aztán úgy is maradt egész hétvégére…
Az eredeti terv az volt, hogy K-val elmegyünk Clark’s Village-be, veszünk egy csomó ajándékot, majd folytatjuk utunkat Cheddar Valley-ba, és ott is körülnézünk. Balázs bejelentkezett, hogy jönne velünk, úgyhogy szombaton először hozzá indultunk, de ekkor már volt egy olyan gyanúnk, hogy a sok víz miatt ebből csak kevés dolog fog megvalósulni. Ez a gyanú akkor érett elhatározássá, amikor megláttunk egy autót – még itt a városon belül – nagyjából egy méter mélyre sülyedve egy pocsolyában.
Clark’s Village mellett azért kitartottunk. Reméltük, hogy az a kb. 13 mérföld nem fog óriási meglepetéseket tartogatni. Hát, el ugyan nem sülyedtünk, de voltak az úton olyan részek, ahol több tíz méter hosszan egyáltalán nem láttuk az utat a víz alatt. Szerencsére rengeteg kocsi volt előttünk, és láttuk, hogy ők milyen mélyre merülnek. Ennek ellenére nem voltam kifejezetten nyugodt, amíg át nem értünk.. Remélhetőleg hamarosan majd meg tudom mutatni az itt készített videofelvételeket is.
Ezek után kellemetlen csalódás volt, hogy igazából túl sok mindent nem találtunk, ami tetszett volna. K konkrétan semmit sem vett, én is alig-alig valamit. Ugyanez volt a helyzet délután, amikor visszajöttünk, és bementünk az itteni sétálóutcához.
Mint kiderült, Portsmouth messze van. K-val eldöntöttük, hogy inkább nem megyünk el Puskival oda, viszont a kocsit odaadtuk. Eredmény: minimális mobilitás. Ugyanakkor a délelőtt folyamán olyan vacak is volt az idő, hogy túl sok kedvünk nem is volt kimozdulni, úgyhogy itthon punnyadtunk, és vártuk, hogy kisüssön végre a nap.
Meg is tette, nagyjából ebédidőben. A kert végében álló barna fakerítést olyan erővel sütötte, hogy a felszálló gőzt füstnek néztem, és azt hittem, kigyulladt valami a szomszéd kertjében. Ebéd után gyorsan meleg ruhát húztunk, és a fényképezőgépekkel elindultunk a Golden Stones-hoz, gyalogtúrázni. Kb. két és fél órát el is töltöttünk ezzel, majd dögfáradtan megint bepunnyadtunk a lakásba. Mondanom sem kell, a pénteki esőzés hatásaként még mindig minden csurom víz volt, úgyhogy a túra legjobb részét, a fák közötti ösvényt a forrásokkal ki kellett hagynunk.
Összességében nem volt jó ez a hétvége, bár voltak jó pillanatai. A kedvetlenségemre még rátesz egy lapáttal, hogy K szerdán utazik vissza, és belátható ideig nem is jön megint. Ugyanakkor úgy gondolom, ő már bevégezte az itteni feladatát, ami lelki épségem helyreállítását illeti, úgyhogy csak mint barátot fogom hiányolni. De úgy nagyon.
Az imént egy téma kapcsán elgondolkoztam, milyen tollat szeretnék. Nagyjából a következőket tudná:
Egy dolog vár még megoldásra ebben az elképzelésben: mi indítja el a festékszórást. Szerintem ez megoldható a toll felületén elhelyezett érzékelőkkel..
Nem kerestem rá a neten, hogy létezik-e már ilyesmi, de nem lennék meglepve, ha létezne, és irgalmatlan összegekért vesztegetnék az újgazdag sznoboknak
Hétfő reggel, 6:15. Felkelek, mert programom van – air soft lövöldözés Bristolban. Sok kedvem nincs hozzá, nyúzott vagyok, ráadásul lefagyott a járda is. K felkel velem, együtt isszuk meg a kávét, találgatjuk, hogy mi fog történni. 7:07-kor kilépek az ajtón és elindulok a közelebbi vasútállomás felé, gyalog.
7:25 körül már a peronon fagyoskodunk. A többiek jókedvűek, biztos többet aludtak, mint én – gondolom. Megrohamozzuk az érkező vonatot, bepréselem magam egy 1.70 magas embernek szánt helyre, és egy hirtelen mozdulattal előrántom a könyvemet, ami egész addig lefoglal, amíg már olyan álmos leszek, hogy nem bírok ébren maradni.
Aludni sem tudok persze. Megérkezünk, elfoglaljuk a taktikai pozíciót az egyes peronon, és tanácstalanul keressük akcióban eltűnt kettő, azaz 2 emberünket – akikről később kiderül, hogy a találkozási ponton túlhaladva, egy másik ponton várnak ránk. Közben megállapítom, hogy az ausztrál kolléga még nálam is nagyobb célpont, és ez optimizmussal tölt el. Nyilvánvalóan fogalmam sincs, mit fogunk nap közben csinálni.
Érdekesen indult a vasárnap. 8-kor felkeltünk, hogy időben elinduljunk és minden beleférjen a napba, amit terveztünk – egész pontosan a tankmúzeum és a tengerpart.
Korábban már jártam az autómúzeumban és a repülőgépmúzeumban is itt a környéken, szóval volt egy elképzelésem, hogy mit várhatok a tankokat bemutató múzeumtól. Be is jött: történelmi rész korszakonként külön szobákkal, élmény rész, gagyibolt.
Azok az emberek, akik igazán ismernek, tudják, hogy nem vagyok kifejezetten militáns típus, nem ugrálok különösebben a fegyverekért. Ugyanakkor a tankokat már kiskoromban is nagyon szerettem, és bár ez a rajongás megfakult mostanra, mégis volt bennem egy kis izgalom, amikor megálltunk a hatalmas hangárra emlékeztető épület előtt, és megláttam a szabadtérre kiállított tankokat.
Emléktábla
Emléktábla a Salisbury katedrális faláról:
Itt nyugszanak WILLOUGHBY VERE BERTIE maradványai. 1811 április 20-án született, és 1812 július 26-án meghalt. Édesapja, a tiszteletreméltó WILLOUGHBY BERTIE, a királyi flotta kapitánya, aki a Cherbourg-ot elhagyó Satellite-on parancsnokolva elhunyt, 1810 december 19-én, 23 évesen.
Vigasztalhatatlan édesanyja, CATHERINE vésette ezt a táblát emlékül szeretett férjének és egyetlen gyermekének.
Bocs a magyartalan fordításért.
Nagyobb kövek
Már jó ideje itt vagyok ebben az országban, de eddig még nem került pipa a “Nézd meg Stonehenge-et” pont mellé a “meg kell tenned” listában. Legalábbis egészen szombatig.
Tulajdonképpen mi tartott vissza? Elsősorban az, hogy azok a magyarok, akik már látták, eléggé negatívan nyilatkoztak róla. Csak egy rakás kő, nem lehet közel menni, nem is olyan érdekes – ezeket hallottam róla.
Most azonban, mivel egy pár kolléga jött otthonról egy rövid, 2 hetes ciklusra, és ők szerették volna megnézni, úgy döntöttem, elviszem őket oda, és megnézem én magam is. Gyönyörű, napsütéses idő volt szombaton, úgyhogy dél körül fel is kerekedtünk és elindultunk oda.
Azt kell mondjam, számomra egy élmény volt. Megérintett a hely hangulata, a böszme nagy kövek, ahogy néhány ezer év után is ott állnak emléket állítva valakiknek – akikről persze fogalmam sincs, kik lehetettek. Egy jó fél órát eltöltöttünk ott, körbejártuk, fényképeztünk és fikáztuk a többi turistát. Kifelé menet még betértünk a gagyiboltba, de semmi nem tetszett igazán, úgyhogy nyakunkba vettük az utat, és átruccantunk a közeli Salisbury-be, hogy megnézzük a Magna Charta-t.
A Salisbury katedrális egy sokkal kisebb kövekből összerakott sokkal nagyobb építmény. Már-már nyomasztóan nagy, de szerencsére a Wells-i katedrális után már tudtam, mire számítsak. Bejött. És ha már itt tartunk, be is jött, borzasztóan szép az a katedrális is.
A hazaúton már végig sötét volt. A többiek hazaszállítása után dögfáradtan értünk haza, valahogy mégsem az maradt meg bennem, hogy milyen volt a vége. Az a nap egy nagyon kellemes emlék marad, bár folyton összemosódik a következő nappal, amiről mindjárt írok.
‘How is that you always smile?’ – kérdezte ma egy angol kolléga. Döbbenten néztem rá, majd rájöttem, hogy igaza van. Tényleg egész nap le sem kopott a mosoly az arcomról.
Hmm? Ez most ugyanaz a srác, aki egy hete még az újjászületésről rinyált itt a blogon? De gáz.
Ja, valóban furcsa. De oka van.
Bár a legtöbbeknek, akik segítséget ajánlottak, azt mondtam, hogy meg tudom oldani, a segítség mégis kívülről jött – akaratlanul, de jó szívvel, váratlanul, de jókor. Megismerkedtem valakivel. Nincs szerelem, nincs intimitás, sőt, szinte nulla testi kontaktus. Ugyanakkor rengeteg nevetés, beszélgetés, bandázás.
Most úgy érzem, menni fog, túlteszem magam azon, ami volt, és optimistán tekintek a jövőbe.
Köszönöm, K., hogy a barátom vagy.
