Hétfő reggel, 6:15. Felkelek, mert programom van – air soft lövöldözés Bristolban. Sok kedvem nincs hozzá, nyúzott vagyok, ráadásul lefagyott a járda is. K felkel velem, együtt isszuk meg a kávét, találgatjuk, hogy mi fog történni. 7:07-kor kilépek az ajtón és elindulok a közelebbi vasútállomás felé, gyalog. 

7:25 körül már a peronon fagyoskodunk. A többiek jókedvűek, biztos többet aludtak, mint én – gondolom. Megrohamozzuk az érkező vonatot, bepréselem magam egy 1.70 magas embernek szánt helyre, és egy hirtelen mozdulattal előrántom a könyvemet, ami egész addig lefoglal, amíg már olyan álmos leszek, hogy nem bírok ébren maradni. 

Aludni sem tudok persze. Megérkezünk, elfoglaljuk a taktikai pozíciót az egyes peronon, és tanácstalanul keressük akcióban eltűnt kettő, azaz 2 emberünket – akikről később kiderül, hogy a találkozási ponton túlhaladva, egy másik ponton várnak ránk. Közben megállapítom, hogy az ausztrál kolléga még nálam is nagyobb célpont, és ez optimizmussal tölt el. Nyilvánvalóan fogalmam sincs, mit fogunk nap közben csinálni. 

Laza alakzatban, két csoportot képezve megközelítjük a helyszínt. Nincs idő felmérni a terepet, gyorsan kell cselekednünk. Megostromoljuk a konyhát, és magunkhoz vesszük a fegyvereket és a reggelit. Az éhhaláltól megmenekülve felvonulunk az eligazításra. Mark és Phil tartja, két ex rendőrkommandós. Fél óra alatt lenyomják nekünk a több hetes anyagot, majd levonulunk a pincébe, lőgyakorlatra. Közben többször elhangzik a kérdés, miszerint szolgáltam-e katonaként, valamint egy egyik kollégáról az is kiderül, hogy ő bizony volt katona. Én nem, és más sem a többiek közül.

A környezet ellenséges. A hideg meghaladja a tűrőképességünket. Az épület romos, szinte az összedőlés határán van. A padlót tengernyi használt lövedék borítja. Félhomály van, nehéz megkülönböztetni a túszejtőket a túszoktól. 

Küszködünk az újszerű felszereléssel. Mestereink megmutatják, hogyan tartsuk, töltsük, biztosítsuk, ürítsük ki fegyvereinket. Célba is lövünk, egyinkünkből sem bújik elő az őstehetség. Utána vissza az eligazításra, tovább tágulnak a fejek, majd megközelítjük a gyakorlóterepet, és elkezdjük azt gyakorolni, amiért idejöttünk.

Ez pedig nem más, mint a túsz szabadítás. Az elméleti oktatáson megszereztük az ehhez szükséges tudást, most átültetjük a gyakorlatba. Újra és újra megrohamozzuk a szobát, a feladat egyre nehezedik, mi pedig folyamatosan váltjuk egymást a különböző szerepekben, hogy mindenki bárhol helyt tudjon állni. 

“CONTACT! HOSTAGE!” bumm, bumm – hangzik el az egyik alkalommal, amikor egyikünket elragadja a harci hév, és lelövi a túszt. Szerencsére csak gyakorlás, így jót nevetünk. Megtanulunk ordítani, tömören, lényegretörően. Megtanuljuk, hogyan kell felmérni a terepet – bár ez magában is egy hosszabb anyag lenne, de legalább az alapjait megértjük. Megtanulunk megbízni egymásban és együtt dolgozni.

Felmegyünk ebédelni. 

Kérésemre Mark mutat egy igazi M5-öst, fegyvereink katonai változatát. Nincs benne lőszer, így is legalább háromszor olyan nehéz, mint amiket mi használunk. A desing ugyanakkor még így is könnyen használhatóvá teszi. Megcsodálom. 

Utána lőgyakorlat, majd egy verseny. A feladat: csoportmunkában a 10 célpont kilövése. Senkit nem érdekel, hány töltényt lövünk el, a cél az, hogy minél gyorsabbak legyünk. Két kör után a leggyorsabb csapat két-két ember alkotta kisebb csapattá oszlik szét, akik egymással mérkőznek meg, majd közülük a jobbik csapat ismét kettéválik, és a két ember megmérkőzik egymással. A nyertes jutalma egy igazi – ámbár már használt – gázgránát. Meglepő eredmény születik.

Végül túszszabadítás élesben. Taktikai tanácskozás, a feladat: három lehetséges szobát kell egyszerre megtámadni, ahol két túszejtő tart fogva négy túszt. A támadás előtt még változik a terv: 4 túszejtőről és két túszról beszélünk. A három csapat, Alpha, Bravo és Charlie vezetői – az egyik én vagyok – átbeszélik a taktikát, majd az adott jelre elindulunk. Néma csendben osonunk a célpont felé, jelekkel irányítjuk egymást, majd amikor mindenki készen áll, irányítónk jelére berontunk. A szobában, ahol én vagyok, két célpont van, az egyikük láthatóan ellenséges, fegyverrel, míg a másik valószínűleg túsz. A túszejtőt hamar elimináljuk, ekkor azonban a túsz is ellenünk fordul. Stockholm szindróma – tudjuk meg később. Ekkorra már ő is a padlón fekszik. Engem combon talál egy visszapattanó lövedék, ez azonban nem zavar, átkutatom a termet, és kiáltok: “CLEAR!”. Kevesebb, mint fél perc alatt kiürítjük a három szobát, emberveszteség nélkül. Utána vissza az irányítóterembe, kiértékeljük, amit csináltunk. 

Oktatóink gratulálnak. Én dagadó mellkassal átveszem az első díjamat, és elindulunk haza.

Isteni nap volt.