Soha nem értettem, mi motiválja az embereket, hogy gyorsabban hajtsanak, mint amit biztonságosan kontrollálni tudnak, vagy éppen leugorjanak egy ejtőernyővel a repülőgépről. Dia örökölte ezt a hozzáállást, nem szereti a vertigót, figyel arra, hogy ha csak lehet, megmaradjon a kontrolja.
Emil viszont nem. Eleve magasabb a fájdalomküszöbe, mint Diának volt, és emellett elképesztően bátor is. Nem tesz meg bármit – pl. van, hogy bármennyi könyörgés után sem fog lecsúszni a csúszdán – de a sebességtől egyáltalán nem fél. Kapott a bátyáméktól egy kismotort – az a 2-3e forintos, végtelenül egyszerű cucc, amit tescoban lehet otthon kapni – amit először nehézkesen, majd egyre ügyesebben és vakmerőbben kezdett el használni. Élvezi például, ha beleütközik valamibe, irgalmatlan sebességgel tud teperni már most vele, és nem fél, hogy elesik.
Márpedig elesik. Pénteken tanyált egy iszonyatosat – gyanítom, hogy valami saroknak sikerült izomból nekimenni, és azt fejelte le az arcával – úgyhogy két centi vastagra dagadt ajakkal és vérző orral mentünk az ügyeletre. 11-re értünk haza, azzal, hogy nem tört semmi, de vsz elég fájdalmas lehet neki a cucc, úh adagoljunk neki fájdalomcsillapítót.
Nem tettük, nem is kellett. Reggelre már észrevehetően lecsökkent az ajkán a duzzanat, előtüntek az első lila foltok az arcán, és jó kedve volt, evett-ivott is rendesen. Majd mentünk valahova, és ekkor meglátta a motort.
Iszonyatos hiszti lett belőle.. mert MINDENKÉPPEN rá akart ülni, és azzal menni. Bátor kis srác.
A fiam úgy döntött, hogy nem akar már többet várni, inkább kijönne. Tette ezt 2010 február 24-én, hajnali fél háromkor. A hosszát nem tudom, cirka 50-52 centi, a súlya pedig 3.4 kg.