Emil viszont nem. Eleve magasabb a fájdalomküszöbe, mint Diának volt, és emellett elképesztően bátor is. Nem tesz meg bármit – pl. van, hogy bármennyi könyörgés után sem fog lecsúszni a csúszdán – de a sebességtől egyáltalán nem fél. Kapott a bátyáméktól egy kismotort – az a 2-3e forintos, végtelenül egyszerű cucc, amit tescoban lehet otthon kapni – amit először nehézkesen, majd egyre ügyesebben és vakmerőbben kezdett el használni. Élvezi például, ha beleütközik valamibe, irgalmatlan sebességgel tud teperni már most vele, és nem fél, hogy elesik.

Márpedig elesik. Pénteken tanyált egy iszonyatosat – gyanítom, hogy valami saroknak sikerült izomból nekimenni, és azt fejelte le az arcával – úgyhogy két centi vastagra dagadt ajakkal és vérző orral mentünk az ügyeletre. 11-re értünk haza, azzal, hogy nem tört semmi, de vsz elég fájdalmas lehet neki a cucc, úh adagoljunk neki fájdalomcsillapítót.

Nem tettük, nem is kellett. Reggelre már észrevehetően lecsökkent az ajkán a duzzanat, előtüntek az első lila foltok az arcán, és jó kedve volt, evett-ivott is rendesen. Majd mentünk valahova, és ekkor meglátta a motort.

Iszonyatos hiszti lett belőle.. mert MINDENKÉPPEN rá akart ülni, és azzal menni. Bátor kis srác.

De ami a legjobb, még roppant hatékony is. Családnévvel és space-szel együtt kereken tíz karakter. Ráadásul, csodálatosan rövidíthető:
Etetemilt. Leviszemilt. Nemil! sőt, olykor “Emi! Nem!”

Őemilenciája szereti.

Mondjuk a fiam kepevel.

Géniusz.

Dia ekkor ramnezett, es azt mondta: “Apu, en szeretlek!”

Nagyon jo erzes volt.

http://picasaweb.google.co.uk/robert.csala/Emil?feat=directlink

A szülés Diáéhoz hasonló hirtelenséggel zajlott le, háromnegyed egy körül jöttek az első fájások, 2:20 felé ment el a magzatvíz és 2:33-ra már kint is volt a törpe. Először még bizonytalankodtunk, hogy egyáltalán bemenjünk-e, de aztán egyre erősebbek lettek a görcsök. Így pont időben értünk oda.

Ellenben meg kellett állapítanom, hogy ez a kórház sokkal rosszabbul szervezett, mint az, amiben otthon szültünk. A lényeges pontok kb. ugyanazok voltak: bementünk, megszültünk, megfigyelték az anyát és a babát, aztán én haza, ők meg az osztályra. Magyarországon ez összesen kb. 4 óra volt, amiből két óra a kötelező megfigyelés. Itt több, mint hat óra, de ráadásul teljesen rendszertelenül, pl. 3 óra telt el a szülés és a varrás között. Én már nagyon hisztis voltam, amikor eljöttem reggel hét után.

De ez már a múlt. Mivel még azon a délutánon (tegnap.. sokkal többnek tűnik) kiengedték őket, már itthon vannak mindketten. Az első éjszaka elég nehéz volt, elszoktunk attól, hogy egy ilyen pici babát kelljen ápolnunk, de mégis állandó örömérzésben lebegünk. Megkönnyebbültünk, hogy túl vagyunk rajta és örülünk, hogy itt ez a csöppség.

Itt jobbra lent még látszik, hogy 6 nap még hátralenne, meg is örökítettem.