A fiú felébredt. Sötét volt a szobában, csak egy vékony fénysugár döfött be az ablakon, nagyon enyhe derengést biztosítva. Valami nem volt rendben.
Az ágy lábánál a puffra kuporodva egy vámpír ült. Mosolygott.. vagy inkább vigyorgott, mert ebben az arckifejezésben egy szemernyi jóindulat nem volt. A fiú rémülten nézte.
A vámpír felemelte a kezét, és a fiú érezte, ahogy valami erő elkezdi húzni a vámpír felé. Egyre közeledett. Ijedten próbált valamit kitalálni, majd feladva mindent magába fordult, és egy mentális csapást mért a vámpírra. Ha más nem, annyi haszna volt a rengeteg elolvasott fantasy könyvnek, hogy volt fantáziája és kicsit tágabban értelmezte a realizmust, mint az átlag. Magában régen elképzelte, milyen lehet a pszit használni.. hát most megpróbálta.
Sikerrel. A vámpír azonnal eltűnt, ő pedig dobogó szívvel, izzadtan feküdt az ágyban.

Ez a fenti eset kb. húsz éve történt meg velem. Ma már kicsit másképp gondolkozom, másféle könyveket is olvasok, de azért még itt van valahol bennem az ijedt fiú, aki elűzte a vámpírt. Ennyi idő távlatában hajlamos vagyok úgy gondolni, hogy csak álom volt, bár annak nagyon valószerű.

De azt máig nem tudom megmagyarázni, miért ébredtem az ágy végében, hanyatt fekve, magam alá húzott lábakkal.