Hétfő reggel, 6:15. Felkelek, mert programom van – air soft lövöldözés Bristolban. Sok kedvem nincs hozzá, nyúzott vagyok, ráadásul lefagyott a járda is. K felkel velem, együtt isszuk meg a kávét, találgatjuk, hogy mi fog történni. 7:07-kor kilépek az ajtón és elindulok a közelebbi vasútállomás felé, gyalog.
7:25 körül már a peronon fagyoskodunk. A többiek jókedvűek, biztos többet aludtak, mint én – gondolom. Megrohamozzuk az érkező vonatot, bepréselem magam egy 1.70 magas embernek szánt helyre, és egy hirtelen mozdulattal előrántom a könyvemet, ami egész addig lefoglal, amíg már olyan álmos leszek, hogy nem bírok ébren maradni.
Aludni sem tudok persze. Megérkezünk, elfoglaljuk a taktikai pozíciót az egyes peronon, és tanácstalanul keressük akcióban eltűnt kettő, azaz 2 emberünket – akikről később kiderül, hogy a találkozási ponton túlhaladva, egy másik ponton várnak ránk. Közben megállapítom, hogy az ausztrál kolléga még nálam is nagyobb célpont, és ez optimizmussal tölt el. Nyilvánvalóan fogalmam sincs, mit fogunk nap közben csinálni.
